Milestone Institute

Interjú Vámi Tamással

Négy természettudós ült az asztalnál: a Nobel-díjas Daniel Shechtman, a Nobel-díjas Carl Wieman, a Nobel-díjas Brian P. Schmidt és az alig 23 éves kutató, Vámi Tamás. Beszélgettek, néha vitatkoztak a természettudomány-oktatás jövőjéről, miközben jelenlegi és minden bizonnyal leendő Nobel-díjasok hallgatták őket. Az immáron 66. alkalommal megrendezett Lindau-i Találkozó célja, hogy közelebb hozza egymáshoz a kiválasztott fiatal tudósokat és a Nobel-díjasokat. Interjú Vámi Tamással, a Milestone Intézet tanárával és mentorával, aki egyedüli magyarként volt ott a találkozón.

Hány magyar jelentkező közül, és miért pont téged választottak ki, hogy részt vehetsz a találkozón?

Az nem volt nyilvános, hogy hányan jelentkeztek itthonról, de biztosan nem én voltam egyedül.
Több oka lehet, hogy mellettem döntöttek. Az egyik, hogy a CERN ( Európai Nukleáris Kutatási Szervezet) magyarországi tagintézményének, a Wigner Intézetnek vagyok a munkatársa. Itt a csoportom nagyenergiás fizikával foglalkozik.

Ez mit jelent?

A genfi Nagy Hadronütköztető segítségével fénysebességhez közeli gyorsaságra gyorsítunk részecskéket, az így felpörgetett protonokat pedig folyamatosan ütköztetjük egymással. Azt szoktuk mondani, hogy ilyenkor tulajdonképpen minden megtörténik, ami a fizikában lehetséges..

Például elhívnak egy Nobel-díjas találkozóra..

Ezek szerint igen. Az ajánlólevelemet az MTA részecskefizikai bizottságának elnöke írta, ezen felül persze bekérték a kutatási eredményeimet, a motivációimat és fontos volt, hogy jól beszélek angolul. És valószínűleg értékelték, hogy csak 23 vagyok.

Amivel a világ minden pontjáról érkező fiatal kutatók között is a legfiatalabbak között voltál, a felső korhatár ugyanis 35 év volt. Mégis, azon túl, hogy mehettél, egyszer csak jött a felkérés, hogy a meghívottak közül egyedüliként vegyél részt egy panelbeszélgetésen, amin rajtad kívül csak Nobel-díjasok lesznek. Miért épp te?

Mivel a mostani Lindau-i Találkozó záróceremóniájának témája kiemelt az oktatás jövője volt, ezért sokat számíthatott a Milestone, vagyis hogy a tudást nemcsak megszerzem, de át is adom. Illetve két évig a Magyar Fizikushallgatók Egyesületének elnöke voltam. Szóval van oktatási tapasztatalatom, középiskolásokkal foglalkozom és képviseltem hallgatókat

Felmerült benned, hogy nem mered elvállalni?

Egy pillanatra sem.

A te panelbeszélgetésedre az egy hetes találkozó végén került sor, és mindjárt visszatérünk rá, de addig mi volt a menetrend?

Minden nap voltak előadások, a tudósok meséltek a kutatási területükről, hogy mit értek el és miért kapták a Nobel-díjat. Ezeken mind a 300 fiatal kutató ott volt. De közben voltak szűkebb körű beszélgetések is egy-egy választott professzorral. Én például a második napon Klaus Von Klitzinget választottam, akinek amúgy az volt a heppje, hogy ott helyben mutogatta a Nobel-díját. A beszélgetés alatt is a kezembe nyomta, majd este a vacsoránál is. Azt hiszem én vagyok az egyedüli, aki egy nap kétszer kapott Nobel-díjat.

Milyen volt Nobel-díjat tapintani?

Sokkal nehezebb volt, mint vártam. Amúgy talán furán hangzik, de küllemre semmi extra. Egy érme.

Melyik volt a legemlékezetesebb beszélgetés?

Találkoztam például Roy Glauberrel, az utolsó élő fizikussal, aki részt vett a Manhattan-projektben, vagyis az atombomba kifejlesztésében. Glauber akkor 18 éves volt, most 91. Mesélt Teller Edéről, akiről már akkor is tudták, hogy nagyon nagy koponya, viszont emberileg állítólag elég szeszélyes volt. Szeretett volna csoportvezető lenni az atomkutatásokban, de ezt megtagadták tőle, amire ő felállt és otthagyta a projektet. Erre Oppenheimer, a projekt igazgatója kitalálta, hogy úgy csábítja vissza Tellert, hogy neki adja a hidrogénbomba projektjét. Így lett Teller Ede a hidrogénbomba atyja.

Mesélj a panelbeszélgetésedről. Kikkel ültél az asztal körül és miről volt szó?

Három Nobel-díjassal beszélgettünk, Daniel Shechtmannal, Carl Wiemannal és Brian P. Schmidt-tel. Szépen összeillettünk, mert Shechtman ovisoknak tanít fizikát, Schmidt online oktatással foglalkozik, Wieman pedig oktatáskutató. A Milestone miatt én voltam a középiskolások szakértője. Nagyjából másfél órás volt a beszélgetés. Volt vita is, mert Shechtman azt mondta, hogy a fizikaoktatásnál szét kellene szedni a fiúkat és a lányokat, szerinte ugyanis így a lányok leköröznék a fiúkat. De Wiemannal például nagyon egyetértettünk abban, hogy az oktatás lényege az lenne, hogy a diáknak sok feladatot, olvasnivalót adj otthonra, a kontaktórák pedig az otthon felmerülő kérdések megbeszéléséről szóljanak. Pont, ahogy itt a Milestone-ban csináljuk. Amikor hazajöttem, mondtam is itt a Milestone-ban, hogy dicséretet kaptunk egy Nobel-díjastól.

És amúgy melyik tudóssal beszélgettél a legtöbbet?

Arthur McDonald-dal.

Miről?

Van, hogy a Nobel-díjat nem egy személynek, hanem egy kutatócsoportnak kellene kapnia. De ilyenkor annak adják, aki a csoportot vezeti. Az érdekelt, hogy hogyan lehet egy kutatócsoportból így kiemelkedni.

Miért?

Mert a Lindau-i Találkozón csak egyszer vehetsz részt fiatal kutatóként, legközelebb már csak Nobel-díjasként. Én pedig szeretnék visszamenni még egyszer.